Kopognak.
Tudtam hogy eljön ez a pillanat is, amikor a kék egyenruhás rendőrök jönnek be hozzám. Igen, vallomást kell tennem egy eskü alatt, hogy mi történt.
Ám amikor bejön valaki, az nem az akire számítok, hanem az orvosom.
-Mielőtt megérkeznek a rendőrök, meg kell néznem, hogy vannak e rajtad erőszakos behatolás jelei. Mikor vesztetted el körülbelül a szüzességed? - Már nem köszön. Talán mert olyan sokszor látjuk egymást. De nem, ez más. Már tárgyilagos, és nem kedves, ahogy volt, mikor idehoztak. Talán, amiatt, hogy rájuk hozom a rendőröket. De erről nem én tehetek! Muszáj volt elmondanom, mert nem akartam, és nem akarom úgy leélni az életemet, hogy az a nő terrorizál.
-Nem vesztettem el. - válaszolok halkan. Szemében először értetlenség csillan, majd ezt a felismerés váltja fel.
-Értem. - kimegy a szobámból, majd hamarosan visszatér egy tolószékkel. Már kezdem megszokni, hogyha az orvosok miatt kell elhagyni a szobámat, mindig a tolószékben kötök ki. Kiszállok az ágyamból, és beleülök. Az orvos leguggol elém, mire kicsit összébb húzom a lábamat, a kórházi hálóinget pedig lejjebb. Ez már annyira beivódott az ereimbe, hogy egy reflexé vált. De a doktor csak a lábtartót tette a rendes helyére, nem ért a bőrömhöz.
Föláll, majd mögém sétál, és indulhatunk egy másik szobába. Már az út sem ismerős, erre még nem jártam. Próbálom nézni a táblákat, így kideríteni, hogy hova megyünk, de annyira idegenek a szavak, hogy nem érek vele semmit.
Amikor odaérünk egy ajtóhoz, és bemegyünk rajta, egy másik orvos fogad.
Bemutatkozik. Adamnek hívják.
Elmagyarázza, hogy bead egy altatót, hogy hozzá tudjon férni a kellő testrészeimhez. Nem vitatkozok vele, meg sem szólalok.
Elkezdem a számolást, hogy tudják, mikor aludtam el. Úgy érzem sosem fogok elaludni, és már ötvennél járok...
Ahogy felemelem a fejem, látom, hogy újra a szobámban vagyok. Szétnézek, de minden ugyan olyan mit volt, és senki sincs a szobában rajtam kívül. Megnyugszok, de ez az érzés nem tart sokáig. Bedugja a fejét az ajtón a legkedvesebb nővér, majd mosolyogva kérdezi, hogy mióta vagyok ébren.
-Most ébredtem fel. - szólalok meg. Hangom még rekedtes egy kissé, ezért megköszörülöm a torkomat.
-A rendőrök már itt vannak. Bejöhetnek?
Furcsa, hogy az engedélyemet kéri, és hogy nem is lép be a szobába, ahogy szokott.
Igent intek a fejemmel, mire eltűnik a mosolygós fej, azzal a lilás rózsaszínes hajjal a tetején.
Kettő bakancsnak a kopogását hallom a szobámban, miután viszahanyatlottam az ágyra.
-Jó reggelt kívánok! Én Alex vagyok, ő pedig a társam, Markus.
-Jó reggelt! - meglepően fiatal hangjára felkapom a fejem, és ránézek Markusra. Nem lehet több 19 évesnél. A hasonlóságot rögtön észreveszem a két férfi között, és azt is hogy a fiún nincs egyenruha. Akkor talán ő mégsem rendőr. De akkor miért nevezte Alex, a társának.
Ahogy észreveszik, hogy őket vizslatom, és a szememben megannyi kérdés villan, mindketten leülnek egy egy székre az ágyam mellett. Úgy tűnik valaki behozott még egyet, hogy kettő van.
-Nem vagyok a társa. - mosolyog rám Markus. - Csak a fia.
Bólintok egyet, mert ezt már én is kitaláltam.
-De hamarosan az leszel! - sziszegi az apa a fiának.
A fiú erre grimaszol egyet, de úgy, hogy csak én lássam, mire elkezdek kuncogni.
-Tehát, Bethany, szeretném, ha mindent elmesélnél arról, ami történt veled. - kitesz az ágyam szélére egy magnót, majd bekapcsolja, hogy minden egyes szavamat rögzítse.
Belekezdek a múltam elmesélésébe immár a második alkalommal. Türelmesen hallgatnak, nem sürgetnek, amikor elcsuklik a hangom, és rákérdeznek azokra a részletekre, amiket még tudni szeretnének. Néha bekenézek a szemükbe, melyben megértés és harag csillog. De Markus tekintete jobban vonzza a szemeimet. Hatalmas barna szemei olyan erősen koncentrálnak rám, és annyira sok féltést olvasok ki belőle, amennyit eddig még soha senkiéből. Egy ismeretlen több érzelmet táplál irántam, mint azok, akikkel felnőttem az árvaházban.
Amikor befejezem a múltam ecsetelését, Alex elmondja, hogy majd meg kell jelennem a bíróságon, és ott is el kell ismételnem ugyan ezt. Ki fognak mellém rendelni egy ügyvédet ingyenesen, de semmi esély arra, hogy nem csukják le Sophia nénit.
Amíg azt elmondja, Markus csak ül a széken és bámul maga elé. Amikor felnéz rám, a tekintete homályos, de gyorsan pislog párat, és újra normálisan néz rám. Majd mindketten felállnak, és már mennének is ki a szobámból, amikor észre veszem, hogy itt maradt a magnó. Ennek hangot is adok, mire csak a fiú fordul vissza, az apja megy tovább és morog valami "majd megvárlak a kocsiban" félét.
Viszont Markus nem azt teszi, amit várok, hanem vissza tolja a székét az ágyam mellé, és leül rá.
Fél percig meredtünk egymás szemébe, amikor már nem bírom tovább, és elkezdek nevetni. Sosem bírok sokáig nézni senki szemébe, mert előbb utóbb mindig elnevetem magam. Markus is elmosolyodik, majd felkapja a magnót, és egy nemsokára találkozunk mondattal hagyja el a szobát. Még látom izmos alakját, amikor az ajtó bezárul, és újra elcsendesedik minden. Újra megtalált a magány.
