003.

Kopognak.
Tudtam hogy eljön ez a pillanat is, amikor a kék egyenruhás rendőrök jönnek be hozzám. Igen, vallomást kell tennem egy eskü alatt, hogy mi történt.
Ám amikor bejön valaki, az nem az akire számítok, hanem az orvosom.
-Mielőtt megérkeznek a rendőrök, meg kell néznem, hogy vannak e rajtad erőszakos behatolás jelei. Mikor vesztetted el körülbelül a szüzességed? - Már nem köszön. Talán mert olyan sokszor látjuk egymást. De nem, ez más. Már tárgyilagos, és nem kedves, ahogy volt, mikor idehoztak. Talán, amiatt, hogy rájuk hozom a rendőröket. De erről nem én tehetek! Muszáj volt elmondanom, mert nem akartam, és nem akarom úgy leélni az életemet, hogy az a nő terrorizál.
-Nem vesztettem el. - válaszolok halkan. Szemében először értetlenség csillan, majd ezt a felismerés váltja fel.
-Értem. - kimegy a szobámból, majd hamarosan visszatér egy tolószékkel. Már kezdem megszokni, hogyha az orvosok miatt kell elhagyni a szobámat, mindig a tolószékben kötök ki. Kiszállok az ágyamból, és beleülök. Az orvos leguggol elém, mire kicsit összébb húzom a lábamat, a kórházi hálóinget pedig lejjebb. Ez már annyira beivódott az ereimbe, hogy egy reflexé vált. De a doktor csak a lábtartót tette a rendes helyére, nem ért a bőrömhöz.
Föláll, majd mögém sétál, és indulhatunk egy másik szobába. Már az út sem ismerős, erre még nem jártam. Próbálom nézni a táblákat, így kideríteni, hogy hova megyünk, de annyira idegenek a szavak, hogy nem érek vele semmit.
Amikor odaérünk egy ajtóhoz, és bemegyünk rajta, egy másik orvos fogad.
Bemutatkozik. Adamnek hívják.
Elmagyarázza, hogy bead egy altatót, hogy hozzá tudjon férni a kellő testrészeimhez. Nem vitatkozok vele, meg sem szólalok.
Elkezdem a számolást, hogy tudják, mikor aludtam el. Úgy érzem sosem fogok elaludni, és már ötvennél járok...

Ahogy felemelem a fejem, látom, hogy újra a szobámban vagyok. Szétnézek, de minden ugyan olyan mit volt, és senki sincs a szobában rajtam kívül. Megnyugszok, de ez az érzés nem tart sokáig. Bedugja a fejét az ajtón a legkedvesebb nővér, majd mosolyogva kérdezi, hogy mióta vagyok ébren.
-Most ébredtem fel. - szólalok meg. Hangom még rekedtes egy kissé, ezért megköszörülöm a torkomat.
-A rendőrök már itt vannak. Bejöhetnek?
Furcsa, hogy az engedélyemet kéri, és hogy nem is lép be a szobába, ahogy szokott.
Igent intek a fejemmel, mire eltűnik a mosolygós fej, azzal a lilás rózsaszínes hajjal a tetején.
Kettő bakancsnak a kopogását hallom a szobámban, miután viszahanyatlottam az ágyra.
-Jó reggelt kívánok! Én Alex vagyok, ő pedig a társam, Markus.
-Jó reggelt! - meglepően fiatal hangjára felkapom a fejem, és ránézek Markusra. Nem lehet több 19 évesnél. A hasonlóságot rögtön észreveszem a két férfi között, és azt is hogy a fiún nincs egyenruha. Akkor talán ő mégsem rendőr. De akkor miért nevezte Alex, a társának.
Ahogy észreveszik, hogy őket vizslatom, és a szememben megannyi kérdés villan, mindketten leülnek egy egy székre az ágyam mellett. Úgy tűnik valaki behozott még egyet, hogy kettő van.
-Nem vagyok a társa. - mosolyog rám Markus. - Csak a fia.
Bólintok egyet, mert ezt már én is kitaláltam.
-De hamarosan az leszel! - sziszegi az apa a fiának.
A fiú erre grimaszol egyet, de úgy, hogy csak én lássam, mire elkezdek kuncogni.
-Tehát, Bethany, szeretném, ha mindent elmesélnél arról, ami történt veled. - kitesz az ágyam szélére egy magnót, majd bekapcsolja, hogy minden egyes szavamat rögzítse.
Belekezdek a múltam elmesélésébe immár a második alkalommal. Türelmesen hallgatnak, nem sürgetnek, amikor elcsuklik a hangom, és rákérdeznek azokra a részletekre, amiket még tudni szeretnének. Néha bekenézek a szemükbe, melyben megértés és harag csillog. De Markus tekintete jobban vonzza a szemeimet. Hatalmas barna szemei olyan erősen koncentrálnak rám, és annyira sok féltést olvasok ki belőle, amennyit eddig még soha senkiéből. Egy ismeretlen több érzelmet táplál irántam, mint azok, akikkel felnőttem az árvaházban.
Amikor befejezem a múltam ecsetelését, Alex elmondja, hogy majd meg kell jelennem a bíróságon, és ott is el kell ismételnem ugyan ezt. Ki fognak mellém rendelni egy ügyvédet ingyenesen, de semmi esély arra, hogy nem csukják le Sophia nénit.
Amíg azt elmondja, Markus csak ül a széken és bámul maga elé. Amikor felnéz rám, a tekintete homályos, de gyorsan pislog párat, és újra normálisan néz rám. Majd mindketten felállnak, és már mennének is ki a szobámból, amikor észre veszem, hogy itt maradt a magnó. Ennek hangot is adok, mire csak a fiú fordul vissza, az apja megy tovább és morog valami "majd megvárlak a kocsiban" félét.
Viszont Markus nem azt teszi, amit várok, hanem vissza tolja a székét az ágyam mellé, és leül rá.
Fél percig meredtünk egymás szemébe, amikor már nem bírom tovább, és elkezdek nevetni. Sosem bírok sokáig nézni senki szemébe, mert előbb utóbb mindig elnevetem magam. Markus is elmosolyodik, majd felkapja a magnót, és egy nemsokára találkozunk mondattal hagyja el a szobát. Még látom izmos alakját, amikor az ajtó bezárul, és újra elcsendesedik minden. Újra megtalált a magány.

002.

-Bethany! Ébredj! - kelteget szelíden egy nővér. Nagyon közel van a testemhez, így autómatikusan arrébb kúszok tőle. A padló most elég ígéretes helynek tűnik számomra, így gyorsan a nővértől távol, az ágy mellett állok és nézek vele farkasszemet. Látom az arcán a meglepődöttséget, de azt is, hogy nem szeretne ennek hangot adni. Talán tudja, hogy furcsa vagyok. Vagy megtanulta ezt kezelni egy ilyen helyen, mint ez a kórház. - Itt a reggelid! - tesz le egy tányért a kisasztalomra. Nem szeretném, hogy közelebb jöjjön, mégis, ha kimegy az ajtón, mellettem kell elmennie. Elkezdem húzogatni a kórházi ruhát, hogy minél lentebb legyen, mert már kilátszik a térdem. A nővér megneszelte idegességemet, így távolabb ment az ágytól, mire belefeküdtem, ő meg kiment az ajtón.
Ekkor megint belépett valaki a fehér ajtón.
-Szia Beth! - amint meghallom Sofia néni hangját, egyszerre dermedek meg, és kapkodom a levegőt. Leugrok az ágyról, és a falhoz hátrálok, hogy minél messzebb kerüljek tőle. Ez egy kórház, itt nem bánthat - ismételgetem magamban mint egy mantrát. - Tudod, kicsi lány, ha elmondod bárkinek is, hogy mit tettem veled, akkor miután vissza kerülsz a nevelőotthonba, már nem csak játszadozunk. - kacsint rám aztán megfordul és kimegy, otthagyva engem a félelemtől kalapáló szívvel. Visszamászok az ágyba, vigyázva sajgó kezemre.
A csipogás mellettem megint kicsit gyorsabb lesz, de lelassítom a lélegzetvételeimet, így megakadályozva, hogy bárki bejöjjön és a személyes teremben tevékenykedjen.
Nem láttam sokat a világból, nem ismerek semmit sem a nevelőotthonon és ezen a kórtermen kívül és ugyan így vagyok a tudással is. Csak azt tudom, amit megtanítottak, de annál talán egy kicsit még többet. Azt tudom, hogy amit az a nő tett velem, az bűncselekmény, és kirúgják az otthonból ha elmesélem, mit tett velem. Talán még börtönbe is zárják. Tehát mit akarna velem tenni? A fenyegetése alaptalan mert ha kikerülök innen már rég nem lesz ott.
Persze, hogy el fogom mondani a pszichológusomnak. Csak előbb készen kell rá állnom. Senki nem tudja ezt a történetet Alexen kívül. Még neki is nehezen mondtam el, könnyek között. Mert már nagyon kicsi koromban is tudtam, hogy ez nincs rendjén.
-Jóreggelt! - jön be mosolygósan a dilidoki - Hogy van a beteg?
- A karom már egyáltalán nem fáj. - felelek
-Ohh, nem, drágám, én a lelki állapotára vagyok kíváncsi. - odahúzza az ágyam mellé az egyetlen széket ami ebben a szobában van, és leül rá. Érzem magamon a figyelmes tekintetét, és tudom hogy nem adná fel a kutakodást a fejemben még akkor sem, ha nem szólalnék meg. Hát persze, elég érdekes ha behoznak egy fiatal lányt a kórházba egy zúzódással, de be kell nyugtatózni a pácienst mert ha bárki is hozzáér, elhúzódik, és inkább leugrik a gurulós ágyról minthogy hozzáérjenek. Biztos érdekesnek és kellően elcseszettnek talál. Csak úgy mint én is magamat.
- Nem vagyok jól. - mondom el neki az igazat
- Amikor mondtam, hogy gondolkozz el, hogy miért félsz az érintkezéstől, miért lettél olyan ideges?
-Eszembe jutott egy olyan eset, ami körülbelül minden nap megtörtént. - nagyon diplomatikusnak gondolom a válaszomat, mert így nem kellett semmi olyat kimondanom, ami miatt újra eszembe jutnának a történtek.
- Mikor kezdődtek ezek a minden napi esetek? - jól teszi fel a kérdést, mert ő sem említ semmit. Nem találgat, és legfőképpen nem kérdez rá a borzalmakra. Egy pirospont neki.
- Nem emlékszem a kezdetükre. Már egészen kicsi koromtól.
- Hogy érzel ezzel kapcsolatban?
- Ez undorító. És nem hiszem hogy valaha is túl tudnék ezen az egészen jutni, de ha tud bármilyen megoldást, kész vagyok küzdeni az eredményért.
- Ezért vagyok itt. Biztos vagyok benne hogy tudunk rá megoldást találni. Tudod, kamerával figyeljük a szobádat, és volt egy érdekes részlet a mai nap. Mesélnél a látogatódról, aki úgy megilyesztett?
-Tessék? Kamerával van itt megfigyelve minden? Ez majdnem olyan mintha folyamatosan a személyes teremben tartózkodnának!
- Ez csak a biztonságodat szolgálja, és hogy minél hamarabb kiderítsük, hogy mi a megoldás a helyzetedre. Megfigyeltük a viselkedésedet. Amikor egy nővér jött be, nem féltél, csak írtóztál, viszont amikor bejött az a nő... A félelem megemésztett téged.
- Ő miatta van ez az egész. Ő az aki ezt tette velem.
- Pontosan mit?
- Megerőszakolt...

001.

"-Te lökött! Már megint többet adott neked a konyhás? - kérdezi tőlem felháborodva az a gonosz lány, aki mindig elveszi az ebédemet. A nevét még nem tudom, de amilyen szeleburdi nem is engedi hogy megtudjam. A szeleburdi szót egyszer rám használta az egyik nevelő, és mivel akkor hagytam el a pólómat, biztos valami csúnya szó, és rosszat jelent. Felnézek a szürkés szemébe a lánynak és kicsit félek. Olyan ijesztő szemei vannak. Nem látom benne Isten jelenlétét. Mintha nem is lenne benne. Talán az ő szívében az ördög van, és nem a Jézuska, ahogy nekünk tanították? - Hozzád beszélek! - kiált fel, és hallom ahogy a barátai hangosan felnevetnek. Tudom hogy oda kell adnom az ebédet ennek a lánynak, akármilyen rémisztően is néz, hiszen nekünk azt is tanították, hogy segítsünk mindenkin. Lehet hogy én éhezem a vacsoráig, de legalább ő nem. Lehet a konyhás néni neki nem ad ennivalót? Mert akkor tényleg oda kell neki adnom, mert ő a nagyobb és neki többet kell ennie hogy megteljen a pocakja. Nekem kicsi a pocakom, úgyhogy nem kell olyan sok. Éppen ezért fogom meg a tányért, és nyújtom át neki. - A levest is! - morogja, mire újra meghallom a nevetést. Talán rajta nevetnek. Nem szeretném ha kinevetnék akár milyen undokul is néz rám. Én is utálom ha kinevetnek. Gyorsan odanyújtom a leveses tányért is, bár a levesből már sajnos alig jut neki, mert rengeteget ettem belőle. A lány elégedett arcot vág és odamegy azokhoz, akik kinevették őt. Nem értem. Ha meggyalázták, miért ül oda hozzájuk mégis?
Fogom az üres tálcámat, és kiviszem a takarítókhoz. Egyszer nekem is kellett takarítanom. Pont ebben az évben, mert betöltöttem a 6 éves kort. Büszke voltam magamra, hogy már mosogathattam, mert amíg még kicsi voltam, sosem segíthettem, és mindig arra vágytam, hogy nagy legyek, és beállhassak én is.
Ma még csak hétfő van. Tehát meg kellett volna várnom a többieket, hogy utána együtt mehessünk a tanterembe, matematikát tanulni. Egész okosnak számítok, mert mindig én segítek Alexnek, mert ő semmit sem tud. Bár a matematikát is szeretem, azért a rajz a kedvenc tantárgyam. A tanárnéni mindig megdícsér amikor rajzolok valamit, és bíztat, ha éppen nem megy a feladat.
Vissza érek az ebédlő elé, és látom, hogy a többiek már párosával sorakoznak a helyükön, csak Alexnek nincsen párja, mert neki én lennék.
- Bethany, hol jártál? - kérdezi a nevelő néni. Igazából nem szeretem Sofia nénit, mer ha rosszat csinálok, mindig, a teljes nevemen szólít, és utána felvisz a szobájába.
-Elfelejtettem Sofia néni, hogy hétfő van, és, hogy itt kell várni. - mondom teljes őszinteséggel. Alex szomorúan megcsóválja a fejét. Csak ő tudja, hogy mit szokott csinálni velem a nevelő néni a szobájában.
- Rendben, osztály, menjetek a tantermetekbe. Bethany Pierce, te velem jössz!
A többiek elindulnak a kedves Elizabeth tanárnőhöz, aki ott áll a terem előtt. Bár nem annyira szeretem a matematikát, azért jobb lenne Alex mellett sétálgatni a teremhez, mint Sofia tanárnő szobájához.
- Remélem Bethany, tudod miért kapod a büntetést! - nyit be az ajtón. Muszáj válaszolnom, mert ha nem teszem, akkor még jobban megbüntet, és akkor valami vastag, kerek, lila dolgot is feltesz a popsimba.
- Igen. Mert elkóboroltam, és nem vártam meg a többieket az ebédlő előtt.
-Bizony. Most pedig vedd le a ruhácskáidat, úgy ahogy én, és térdelj elém. "

- Álljunk le! - kiáltok fel rémülten, ahogy felülök a kórházi ágyban. Egyre gyorsabban hallom csipogó hangot, talán már nem is csipog, hanem állandóan sípol, mire beadnak nekem egy injekciót. Érzem, ahogy átveszi a szer a testem felett az irányítást, de még elcsípek egy mondatot, mielőtt a megnyugvást hozó szendergésbe lépnék.
- Tudom, hogy maga pszichológus, de a beteget ne zaklassa fel ilyen mértékben, mert akkor ki kell zárnom magát! - kiált az orvosom.

Bevezetés

Sírás. Csak ennyit lehet hallani. De nem az a boldogsággal telített fajta, amit ilyenkor szokás hallani. Keserves, velőt rázó sírást hall az az orvos, aki elmegy az ajtó előtt. Pedig most született egy csodás fiú gyermeke-gondolja magában, és tovább lépdel, mert le kell vezetnie egy újabb szülést.
A szobában nem csak a nő tartózkodik, hanem mellette ül, és fogja a kezét egy férfi is, miközben halkan beszél.
-Az árvaházban jó helye lesz! De mi nem tudnánk felnevelni! Hisz folyamatosan nélkülöznie kellene!
-Ott lesz neki a legjobb, tudom. De meg kell értened, hogy nem akarom elengedni.
-Muszáj. És erről nem nyitok vitát! Inkább aludj.
Az asszony visszahanyatlik az ágyra, és nézi az egykor fehér, mostmár inkább szürkés kórházi plafont. Tudja hogy jobb lenne lányát az árvaház nevelőire bízni, hisz ott megkaphat mindent, és talán  ha biztonságos anyagi helyzetben lesznek, hazaviszi egyetlen gyermekét. Bár még csak egyszer tartotta kezében a csöppséget, már érzi a kapcsot köztük, amit nem lehet szétszakítani.