"-Te lökött! Már megint többet adott neked a konyhás? - kérdezi tőlem felháborodva az a gonosz lány, aki mindig elveszi az ebédemet. A nevét még nem tudom, de amilyen szeleburdi nem is engedi hogy megtudjam. A szeleburdi szót egyszer rám használta az egyik nevelő, és mivel akkor hagytam el a pólómat, biztos valami csúnya szó, és rosszat jelent. Felnézek a szürkés szemébe a lánynak és kicsit félek. Olyan ijesztő szemei vannak. Nem látom benne Isten jelenlétét. Mintha nem is lenne benne. Talán az ő szívében az ördög van, és nem a Jézuska, ahogy nekünk tanították? - Hozzád beszélek! - kiált fel, és hallom ahogy a barátai hangosan felnevetnek. Tudom hogy oda kell adnom az ebédet ennek a lánynak, akármilyen rémisztően is néz, hiszen nekünk azt is tanították, hogy segítsünk mindenkin. Lehet hogy én éhezem a vacsoráig, de legalább ő nem. Lehet a konyhás néni neki nem ad ennivalót? Mert akkor tényleg oda kell neki adnom, mert ő a nagyobb és neki többet kell ennie hogy megteljen a pocakja. Nekem kicsi a pocakom, úgyhogy nem kell olyan sok. Éppen ezért fogom meg a tányért, és nyújtom át neki. - A levest is! - morogja, mire újra meghallom a nevetést. Talán rajta nevetnek. Nem szeretném ha kinevetnék akár milyen undokul is néz rám. Én is utálom ha kinevetnek. Gyorsan odanyújtom a leveses tányért is, bár a levesből már sajnos alig jut neki, mert rengeteget ettem belőle. A lány elégedett arcot vág és odamegy azokhoz, akik kinevették őt. Nem értem. Ha meggyalázták, miért ül oda hozzájuk mégis?
Fogom az üres tálcámat, és kiviszem a takarítókhoz. Egyszer nekem is kellett takarítanom. Pont ebben az évben, mert betöltöttem a 6 éves kort. Büszke voltam magamra, hogy már mosogathattam, mert amíg még kicsi voltam, sosem segíthettem, és mindig arra vágytam, hogy nagy legyek, és beállhassak én is.
Ma még csak hétfő van. Tehát meg kellett volna várnom a többieket, hogy utána együtt mehessünk a tanterembe, matematikát tanulni. Egész okosnak számítok, mert mindig én segítek Alexnek, mert ő semmit sem tud. Bár a matematikát is szeretem, azért a rajz a kedvenc tantárgyam. A tanárnéni mindig megdícsér amikor rajzolok valamit, és bíztat, ha éppen nem megy a feladat.
Vissza érek az ebédlő elé, és látom, hogy a többiek már párosával sorakoznak a helyükön, csak Alexnek nincsen párja, mert neki én lennék.
- Bethany, hol jártál? - kérdezi a nevelő néni. Igazából nem szeretem Sofia nénit, mer ha rosszat csinálok, mindig, a teljes nevemen szólít, és utána felvisz a szobájába.
-Elfelejtettem Sofia néni, hogy hétfő van, és, hogy itt kell várni. - mondom teljes őszinteséggel. Alex szomorúan megcsóválja a fejét. Csak ő tudja, hogy mit szokott csinálni velem a nevelő néni a szobájában.
- Rendben, osztály, menjetek a tantermetekbe. Bethany Pierce, te velem jössz!
A többiek elindulnak a kedves Elizabeth tanárnőhöz, aki ott áll a terem előtt. Bár nem annyira szeretem a matematikát, azért jobb lenne Alex mellett sétálgatni a teremhez, mint Sofia tanárnő szobájához.
- Remélem Bethany, tudod miért kapod a büntetést! - nyit be az ajtón. Muszáj válaszolnom, mert ha nem teszem, akkor még jobban megbüntet, és akkor valami vastag, kerek, lila dolgot is feltesz a popsimba.
- Igen. Mert elkóboroltam, és nem vártam meg a többieket az ebédlő előtt.
-Bizony. Most pedig vedd le a ruhácskáidat, úgy ahogy én, és térdelj elém. "
- Álljunk le! - kiáltok fel rémülten, ahogy felülök a kórházi ágyban. Egyre gyorsabban hallom csipogó hangot, talán már nem is csipog, hanem állandóan sípol, mire beadnak nekem egy injekciót. Érzem, ahogy átveszi a szer a testem felett az irányítást, de még elcsípek egy mondatot, mielőtt a megnyugvást hozó szendergésbe lépnék.
- Tudom, hogy maga pszichológus, de a beteget ne zaklassa fel ilyen mértékben, mert akkor ki kell zárnom magát! - kiált az orvosom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése